Királyi ​krimik

Nemere​István is megírta a maga királytörténeteit, de persze nem szabályoséletrajzokat, hanem az uralkodócsaládokban hajdan lezajlott gyanús ügyeket,leszámolásokat, zsarnoki őrjöngéseket, szexuális kilengéseket stb.pertraktálja. Éppen tucatnyi elbeszélésének első hőse a „jöttmentből” lettrómai király, Tarquinius, aki talán az első tudatos „imázsteremtő” uralkodóvolt. Szerepel az összeállításban a „kelet rémének” nevezett júdeai Heródes;a negyvennégy évig uralkodó Nero császár, aki az állami politika rangjáraemelte a gyanakvást és a besúgást. Korunk újra fölfedezett démoni asszonya, abizánci Theodóra császárné sem maradhatott ki a sorból. A magyar múltat„reprezentálja” az Árpád-házi Salamon; szól az író a 13. századi bizánciAndronikosz rémuralmáról; azután Nápolyi Johannáról, aki első férjétmegölette, a másodikat pedig szexuális mohóságával „végezte ki”. A sorbanhelyet kapott a lengyel-magyar király, II. Ulászló, a Borgia család,Rettegett Iván orosz cár, a Prágában székelő „bolond műgyűjtő”, II. Rudolfnémet-római császár, és végül a mayerlingi tragédia áldozata, Rudolftrónörökös. A novellisztikus történetekkel a szerzőnek láthatóan nem az volta célja, hogy a tényeket mérlegelő beállítással árnyalatos képet adjon rémeslegendákkal övezett hőseiről, épp ellenkezőleg, megerősíti a mendemondákat,és „szaftos” részletek idézésével még borzalmasabbaknak állítja be etörténelmi figurákat, mint amilyennek a köztudalom tartja. A démonizálóindítékú kötet – magánérdeklődést elégíthet ki.