Anatole France

Anatole France
Anatole France, eredeti nevén Jacques Anatole François Thibault (Párizs, 1844. április 16. – Saint-Cyr-sur-Loire, 1924. október 12.) francia író, költő, kritikus, akadémikus. Franciaországban úgy tekintenek rá, mint a „harmadik köztársaság” egyik nagy irodalmi kritikusára, kora élő lelkiismeretére, aki a 20. század elején mélyen elkötelezte magát szociális és politikai ügyek mellett. 1921-ben munkásságát irodalmi Nobel-díjjal ismerték el.Apja könyvkereskedő volt a párizsi egyetemek közelében, vevői köre főként egyetemistákból és professzorokból tevődött ki. Anatole kisgyerek korától olthatatlan vágyat érzett az olvasás iránt, az iskola mellett ideje nagy részében a könyvesboltban inaskodott. A Collège-Stanislas-ban elvégzett középiskolai tanulmányait követően a könyvtárosi szakot vette fel az egyetemen, és később sokáig könyvtárosként is dolgozott a francia Szenátusban.Az egyetemen a romantikával szembeforduló, és a klasszicizmushoz visszatérő költők vezéralakja, Leconte de Lisle volt a görögprofesszora, akinek nézetei nagy hatással voltak az ifjú Thibault-ra. A fiatal költők Lisle vezetésével megalapították a Parnasse Contemporain című folyóiratot, melynek közben az Anatole France írói álnevet felvevett ifjú is szerkesztője és publicistája lett. Kezdetben a gyorsan híressé lett irodalmi lap munkatársait nevezték „parnasszisták”-nak, mely jelzővel később a személyes hangot kerülő, tárgyilagosságra törekvő, politikát elutasító lírikusokat illették.France saját verseit maga sem tartotta jelentősnek, politikaellenes, mindenben kételkedő nézeteit inkább műkritikákban és publicisztikában kamatoztatta. Első jelentős irodalmi sikerét csak 1881-ben, 37 éves korában érte el a Bonnard Szilveszter vétke című regényével, mellyel megalapozta sikerét, és ettől kezdve elismert író lett.1877 áprilisában nőül vette Valérie Guérin de Sauville-t, aki még abban az évben életet adott Suzanne lányuknak. Nem túl boldog házasságának 1893-ban válással véget vetett. Ekkor kezdődött viszonya az 1887-ben megismert Léontine Lippmann-nal (Madame Arman de Caillavet), egy neves irodalmi szalon tulajdonosával, akivel kapcsolata a nő 1910-ben bekövetkezett haláláig tartott. Ő ihlette a Thais (1890) és A vörös liliom (1894) című regényeket.1892-ben jelent meg a Lúdláb királynő című regénye, melynek főhőse, a 18. században élt Jérôme Coignard szabadgondolkodó apát figurája olyan népszerű lett, hogy alakját az író más regényeiben is megformázta.France-ot egyre inkább a saját kora problémái kezdték izgatni. 1896 és 1901 között jelentette meg a Kortárs történetek ciklust. 1896. január 23-án a Francia Akadémia rendes, állandó tagjává választották, Ferdinand de Lesseps helyére.A Dreyfus-ügyben az addig apolitikus, mélyen humanista Anatole France-ban felébredt a jelen iránti felelősségtudat és Émile Zola oldalára állt; annak Vádolom című publikációjának másnapján, aláírta a per felülvizsgálatát követelő petíciót. Mikor Zolát börtönbe zárták, a sajtóban és a népgyűléseken állt ki Dreyfus és Zola mellett. Miután Zola-tól visszavonták Becsületrendbeli tagságát, France is visszaadta saját tiszti fokozatát. Ezidőtájt került kapcsolatba a szocialistákkal, alapító tagja lett az Emberi Jogok Ligájának. A Dreyfus-per parafrázisának írta A pingvinek szigete című regényét, amelyben rengeteg közvetlen utalással és maró gúnnyal állította pellengérre a francia államgépezet (kiváltképpen a hadsereg és a igazságszolgáltatás) működését.Elkötelezett harcosa volt az állam és az egyház szétválasztásának, küzdött a szakszervezeti jogokért és a katonai büntetőintézetek ellen. Jeanne d'Arc élete című regényét a katolikus egyház indexre tette, később – mivel kitűnő korrajz és a megírását alapos kutatás előzte meg – alapműként használta.Az első világháború kitörése után, a pacifista „kisebbséghez” csatlakozva France szakított a szocialista párttal, elutasítva az „Union Sacrée”-t, a „szent” nemzeti egység politikáját. Elhagyta párizsi villáját és a Saint-Cyr-sur-Loire La Béchellerie negyedébe költözött. 1914. szeptember 22-én publikálta A szociális háború című cikkét, melyben tiltakozott a reims-i katedrális német bombázása ellen, és megjövendölte az időt, amikor „a francia nép barátságába fogadja a legyőzött ellenséget”. Cikkéből országos botrány kerekedett, France több halálos fenyegetést kapott. Látszólag „beállva a sorba” még publikált néhány hazafias cikket, majd hallgatásba burkolódzott.A háború után ismét írni kezdett, rendszeresen publikált a l’Humanité című lapban. 1919-ben szembe helyezkedett a versailles-i békeszerződéssel, a l’Humanité 1919. július 22-i számában tiltakozott az I. világháborút lezáró „igazságtalan béke ellen”.Indult az 1919. évi nemzetgyűlési választásokon. Gondolkodásban a Munkás Internacionálé francia szekciójához állt közel, erős kritikával illette a Francia Kommunista Pártot.1920-ban kötött másodszor házasságot: feleségül vette élettársát, Emma Laprévotte-ot. Ugyanabban az évben az éppen megalakult Francia PEN Club elnökének választották.„Briliáns írói pályafutásáért, letisztultan fennkölt stílusáért, lenyűgözően franciás szellemiségéért és mélységes humanizmusáért” 1921. december 10-én irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.Noha üdvözölte Szovjet-Oroszországot, 1922-ben felszólalt az első szovjetunióbeli koncepciós perek ellen.80. születésnapja alkalmából, a francia Baloldali Kartell győzelmének másnapján, 1924. május 24-én részt vett a tiszteletére rendezett tömeggyűlésen a párizsi Trocaderon. Októberben bekövetkezett halála után a fiatal szürrealistaíró, Louis Aragon, a „Pofoztatok már meg egy hullát?” című nekrológpamfletben fejezi ki örömét Anatole France halála felett: „Aki most megdöglött… váljon hát füstté ő is! Az emberből alig marad valami, de vele kapcsolatosan még elképzelni is felháborító, hogy akárhogy is, de volt” – írta.Anatole France életének magyar vonatkozása is volt: az I. világháború előtt titkárnője Bölöni György felesége, a maga is művészi író és festőművész Márkus Ottilia volt, aki később több visszaemlékezést tett közzé a nagy íróról.
| 1 - 1 |
Mozaik
Részletes
Ár szerinti rendezés
ABC szerinti rendezés
1  ekönyv