Deák Ferenc

Kehidai Deák Ferenc (Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.) államférfi, politikus, országgyűlési képviselő, „a haza bölcse”, „a nemzet prókátora”.Deák Ferenc tekintélyes régi nemesi család hetedik gyermekeként született a Válicka-patak menti Söjtör községben, ahol akkor a család egyik tekintélyes birtokának a központja volt. (A másik központ a 19. század elején Kehidán és környékén volt.) Családja a ma Szlovéniában található Zsitkócról származott. A zsitkóci birtok Deák születése idején azonban már a család szempontjából nem volt annyira jelentős, ugyanis Deák Ferenc nagyapja, Deák Gábor – akiről egyébként a kutatók azt állítják, hogy a dúsgazdag Hertelendy Anna feleségül vételével ő alapozta meg a család szerencséjét – a söjtöri és kehidai birtokok fejlesztését helyezte előtérbe. A nagyapa azonban még feltehetően Zsitkócon született és élt is ott bizonyos ideig. Az ő Ferenc nevű édesapja is már főszolgabíró volt. Hiteles források szerint az elődök már a 17. században biztosan Zsitkócon éltek. Az is biztos, hogy a család nemesi rangra emelkedése 1703-ra már megtörtént, mert több forrás szerint is akkortól már szerepelnek nemes Deákok Zsitkócon.Édesanyja, Sibrik Erzsébet belehalt a szülésbe. Mivel az apa nem tudta elviselni a „gyilkos” gyermek látványát, a csecsemő Zalatárnokra nagybátyjához, Deák Józsefhez került. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a zalatárnoki család is épp ezidőtájt várt gyereket, és a szolgálónép között is akadt egy szoptatós dajka. 1808-ban édesapja, id. Deák Ferenc is meghalt. Az árvát ezután testvérei, Antal, Jozefa és Klára vették magukhoz.Tanulmányait kisebb vidéki iskolákban kezdte. Keszthelyen a premontrei gimnáziumba, Pápán a bencés algimnáziumba és Nagykanizsán a piarista gimnáziumba járt. A komoly visszahúzódó fiú pártatlanságával, igazságérzetével és tanulmányi eredményével tűnt ki. Később Győrben a jogakadémiát végezte el, végül Pesten folytatott jogi gyakorlatot és itt tette le a királyi táblánál az ügyvédi vizsgát. A hagyományt követve megyéje szolgálatába lépett, előbb mint tiszti ügyész, majd mint árvaszéki jegyző. Első fennmaradt műve egy védőirat, amelyet mint tiszti ügyész nyújtott be egy hírhedt rablógyilkos védelmére. Már e mű is mutatja, milyen hatással volt a 18. század liberális és humanista felfogása az ifjú jogtudósra. Bár a pert elveszítette, a megyében ismertté és elismertebbé vált.Deák szülőháza SöjtörönAmikor bátyját elküldték követnek az 1832. évi országgyűlésre, megbízta öccsét, hogy távollétében alispánként helyettesítse őt. 1833 elején azonban Deák Antal megbetegedett és lemondott a követségről, a megye pedig annak öccsét, Ferencet küldte helyette Pozsonyba. Bátyja - távozását fájlaló követtársainak - testvéri büszkeséggel előre mondta: "Küldök én nektek magam helyett egy fiatal embert, kinek kisujjában több tudomány és képesség van, mint egész magamban"Deák Ferencet 1833. április 15-én választották követté. Deák azonnal Pozsonyba érkezte után tevékenyen részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban. Első országgyűlési beszédét 1833. május 6-án mondta el az alsótáblán. Rövid idő alatt elismert vezére lett a megyei oligarchia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost magában foglaló rendi ellenzéknek. Barátjául fogadta Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, életre szóló barátságot kötött Klauzál Gáborral. Sikerét, pozícióját döntően saját képességeinek, nem külső tényezőknek köszönhette. Vagyona, származása a birtokos nemesség egyenrangú tagjává tette, és képzettsége, életmódja sem emelte osztályos társai fölé. Nem is keltett ezzel irigységet maga iránt.Önzetlensége, szilárd megmaradása az egyszer kitűzött úton lefegyverezte a kétkedőket. Kizárólag rábeszélés, meggyőzés révén kívánt hatni. Ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenekelőtt a dolog velejére, mélyére tekintő átható ésszel. Csak az igazságra törekedett és arra, hogyan teheti azt hazája számára gyümölcsözővé. A vitában a közös kiindulópont megkeresésével, az abból fakadó következtetések levonásával azt akarta elérni, hogy a szemben álló fél is magáénak érezhesse az álláspontot. Ez nemcsak harciasságot nélkülöző alkatából, hanem pontos helyzetfelismeréséből is fakadt: a kiváltságait, hatalmát, vagyonát féltő nemességet csak lépésről lépésre lehet a reformok ügyének megnyerni."Ki őket íly módokkal szoktatja lassanként az egykor annyi rettegett új gondolathoz, sokat eszközölhet, ami előbb lehetetlennek látszott, mert az újsággal is megbarátkoznak idővel azok, kik egykor ellenzői valának, sőt végre azt hiszik, hogy ami javalltatik, az nem valóságos újítás, hanem okos és szükséges igazítás"f [4] - vallotta még 1832-ben egy Vörösmartynak írott levélben.Igazi nagysága nem az országgyűlésen tűnt ki - bár ott is olyan ifjúi hévvel tudott elragadni, szigorú logikával meggyőzni, mint senki más -, hanem kedélyes beszélgetés közt, pipázgatva, anekdoták közt, amikor mint egyenlő szólt az egyenlőkkel. Nemcsak abszolút önzetlensége és hazaszeretete biztosították számára az elismerést, hanem inkább a nagyravágyás és hiúság teljes hiánya.Nem volt még eset a történetben arra, hogy egy férfi, aki nem volt sem vezér, sem diplomata, sem író, ki soha más szenvedélyt nem hívott fel, mint a haza szeretetét, ki keleti indolenciával inkább kerülte, mint kereste a hatalmat: tisztán szellemének súlyával és erkölcsi felsősége által egy hosszú életen át vezére legyen egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek. Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, egész egyéniségével legtisztább képviselője maradt a régi nemesi világnak, mely benne megmutatta, minő fejlődésre, minő lelki emelkedésre képes. Megvalósult amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek. E fontos, hosszadalmas országgyűlésen alig merült fel kérdés, melyet ne világosított volna fel szónoklatával, melyben példájával és akaraterejével ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthúzó vagy lankadozó ellenzéket a kormány törvénytelenségeivel és rosszakaratával s a főrendek huzavonájával szemben. Szólt a hitbizományokról, a vallásos kérdésről, a szólásszabadságról, Erdélyről, a lengyel kérdésről, a királynak címéről (V. Ferdinánd). Legnagyobb odaadással és ékesszólással mégis a jobbágyság érdekeit védte az úrbéri törvények tárgyalásakor. Az országgyűlés eredményét követjelentésében kivált azért nem tartotta elégségesnek, mert a magyar nyelv és a jobbágyság sorsának javítása körében oly kevés valósult meg abból, mit az ellenzék nemes önmegtagadással követelt. «Vérző szivvel szólunk azon urbéri javaslatok sorsáról, melyek a népnek jövendő morális emelkedését valának eszközlendők. Ez volt legszebb, legnemesebb föladata a törvényhozásnak, s fájdalom, éppen ebben történt majdnem legkevesebb, mert éppen ebben találánk mind a kormánynál, mind a főrendeknél legtöbb ellenszegülésreSokkal gyümölcsözőbb volt az 1839-40-iki országgyűlés, melyen Deák államférfiúi bölcsessége és mérséklete a legszebb diadalokat aratták. Az 1837-iki reakció a kormánynak a szólás- és sajtószabadsága ellen intézett támadásai, Wesselényi és Kossuth üldözése kötelességévé tették az ellenzéknek, hogy a kormány előterjesztéseit csak akkor tárgyalja és fogadja el, mikor a nemzet sérelmei orvoslása felől biztosítva van. Másrészt a kormánynak szüksége volt a hadi erő megszavazására, s kerülnie kellett mindent, mi tekintélyét Európa előtt gyengíthette. Deák volt az, ki e viszonyok közt létrehozta a megegyezést. A kormány szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, megígérte az alkotmányos szabadság épen tartását és lényegében hozzájárult a nemzeti követelések teljesítéséhez, a diéta pedig megszavazta az adót és a katonaságot. «Félre minden irigységgel hazám fiai, adjuk neki az elsőséget», írta Széchenyi Deákról 1840. április 30-án. Az e diétán tartott beszédei között különösen az 1839. augusztus 14-én mondott magaslik ki. A nemzet viszonyát fejtegette a főrendekhez és a koronához, egyaránt hatva az észre s az érzelemre. Mint a nemzeti jogok apologiája, mint azon igazság hirdetője, hogy a király és nemzet közti bizalom csak a jogok kölcsönös tiszteletén alapulhat, méltó előzője e beszéd az 1861-iki feliratnak. Az országgyűlés után Deák a Büntető Törvénykönyv szerkesztésének szentelte erejét. A javaslaton, melyet Deák-féle btk.-nak is szokás nevezni, meglátszott szellemének a hatása. Elvi ellensége volt a halálbüntetésnek. Majd a vegyes házasságok kérdésében ő mutatott irányt a kövéleménynek. Zala vármegye híres feliratát e tárgyban ő fogalmazta. De midőn az ellenzék a nemesség adózását, a közteherviselést írta zászlajára, a fanatizált papok által izgatott és pénzzel tartott köznemesség szótöbbséggel és erőszakoskodással megdöntötte a zalai közgyűlésen az adózás elvét, s bár Deákot akkor is akarata ellenére közfelkiáltással megválasztották követnek, ő elvei ellenére, vérrel fertőzött mandátumot vállalni semmi áron nem volt hajlandó. Más megye követségét sem vállalta el, s Zala követ nélkül maradt, mert akárkit kínáltak, vagy választottak meg, azonnal lemondott.Az 1843-44. évi országgyűlésen nagyon is érezhető volt az ő távolléte. Az ellenzék, többsége dacára, a legfontosabb kérdést, az adózást, nem volt képes keresztül vinni. Az országgyűlés után a Védegylet felállítása, majd az adminisztrátori rendszer foglalkoztatta a kedélyeket. Deák a Védegyletet illetőleg nem értett egészen egyet az eszmével; de mivel a mozgalmat már megindították, nem akart elszakadni Kossuthtól, akivel egyáltalában akkor igen belső viszonyban volt, s 1845. február 9-én Szent-Gróthon (Zalaszentgrót) tartott beszédében felhivta a nemzetet a honi ipar támogatására. Ez iránytól Széchenyi támadása sem térítette el őt.Ez időben gyakran betegeskedett, de azért mégis ő vezette a megyét az adminisztrátori és a horvát sérelem tárgyalásában. Az országos ellenzéket egyesítő, az azt felbomlással fenyegető belső viszályt elsimító 1847-iki programnak is ő volt összeállítója.Az 1847-48. országgyűlésre ismét nem vállalt követséget. A minisztérium alakításakor Batthyány azonnal felterjesztette őt igazságügy-miniszternek és Deák most már elvállalta a követséget. Pozsonyba sietett és a fennforgó nagy fontosságú törvények megvitatásában még részt vehetett. Mint miniszter nemcsak tárcája körében dolgozott, az egész magyar igazságügy korszerű átalakítását készítve elő, hanem az általános politikai kérdések eldöntésébe is befolyt. A legsúlyosabb viszonyok közt is ragaszkodott a törvényességhez, visszautasítva a bécsi minisztérium követeléseit, de másrészt Kossuthtal szemben mindig a mérséklet és lojalitás politikáját pártolta, egyetértve Batthyányval és Eötvös Józseffel.A háború után a császár november 17-ére újra összehívta az országgyűlést, s minden nehézség elhárítása után, miben az uralkodó mellett Deákot illette a legfőbb érdem, 1867. február 17-én ki is nevezte a felelős magyar kormányt. Még igen erős parlamentáris küzdelemre volt azonban szükség, melyben Deák az új kiegyezési törvényeket (1867. XII. t. c.) megvédte, úgy a Kossuth után induló szélsőbal, mint a Tisza és Ghyczy által vezetett, az ő pártjától már teljesen elvált balközép ellenében védelmezte. Ő, az egyszerü polgár, tisztán jelleme és hazaszeretete által azt a hatalmat gyakorolta, melyet a nádorra ruháztak régi törvényeink: közbenjáró volt király s nemzet közt.Az országgyűlés kívánsága az lett volna, hogy Deák mint a régi nádorok tették, segédkezzék a koronázás ünnepélyes aktusánál, de Deák ezt is visszautasította, mint minden más jutalmat és kitüntetést. Neki «egy kézszorításnál többet még királya sem adhatott». Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet közti bizalom helyreállításában találta. E tudat szolgáltatott neki kárpótlást erősen megrendült népszerűségéért. Mert nem szenved kétséget, hogy a magyarság igen jelentékeny része mint a nemzet jogairól való lemondást tekintette a kiegyezést és bár személyes jelleméhez a legkisebb gyanu sem fért, őt jogfeladással vádolta.Ily irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867. május 22-ei levele, ily irányban izgatott a balközép is, különösen az 1869-iki választások alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen felriadt ár akkor leginkább Deák tekintélyének szikláján tört meg. A kiegyezés megalkotása Deák államférfiúi pályájának tetőpontja volt. Az »öreg úr« nem vett részt a kormányban, de mint pártvezér nagy hatalmat gyakorolt. A közjogi nagy kérdések elintézése után az állam szabadelvű berendezése feküdt leginkább szívén. Egyike volt azon ritka szerencsés politikusoknak, kik még öregségükben sem mondanak le ifjúkori ideáljaikról, kiknek egész élete a haladás szolgálatában áll. Az ellenzéknek a közjogi alap ellen szünet nélkül intézett erős támadásai, amelyek miatt az Andrássy-minisztérium nem szentelhette egész figyelmét és erejét az ország pénzügyi helyzete javításának, a pártjában mutatkozó bomlás, az anyagi és személyes érdekek előtérbe lépése, a kormányok gyors változása nagyon elkedvetlenítették.Betegsége és a kor is mindinkább erőt vettek rajta. De szellemének magas röpte ugyanaz maradt. A pápai csalatkozhatatlanság kimondása után ismét felmerülő egyházpolitikai kérdésben 1873. június 28-i beszédében mondta el, egész váratlanul, politikai végrendeletét. A lelkiismereti szabadságnak és a jognak épp oly mély tisztelete, a nemzet egyesítése iránt épp oly hő vágy szólt e beszédből, mint azokból, miket 40 évvel ezelőtt tartott a pozsonyi diétán. A szabad egyházat a szabad államban tűzte ki a fejlődés céljául, nemcsak elméletileg, hanem a hazai viszonyok teljes ismerete alapján, megjelölve az oda vezető út egyes stádiumait.Azóta szívbaja mindjobban kifejlődött, már a nyarakat is kénytelen volt Pesten tölteni. Megérte még a fuziót, a balközépnek a kiegyezés alapján állását, de egyúttal pártjának megszűnését. Hosszú szenvedés után, 1876. január 28-án éjjeli 11 órakor halt meg, élete 73. évében. Temetése királyi pompával ment végbe február 3-án délelőtt 11 órakor, az egész nemzet gyászolta nagy fiát. Holtteste fölé mauzóleumot állított a nemzeti kegyelet, a Duna partján pedig 1887-ben szobrot emeltek emlékének.