Erdélyi János

Erdélyi Mihály földműves és Kovács Zsuzsa fia volt. Atyja művelt ember lévén, nehány könyvből álló kiskönyvtárt tartott, maga is irogatott vallásos verseket és esténként zsoltárt és népdalokat énekelegetett családja körében, fiát is maga vezette be a tanulásba. Fiát annak hét éves korában beadta a helybeli iskolába, mely progymnasiumúl is szolgált és itt különösen a latin nyelvben oly előmenetelt tett, hogy három év mulva (1824.) syntaxista lehetett a sárospataki kollégiumban, hol egész iskolai pályáját végezte, közben két izben hagyván azt oda, hogy magántanítással kereshessen annyit, a mennyire iskolai életében szüksége volt; 1830 – 1831-ben Szabolcsban Kemecsén Répásy János gyermekei mellett, 1833 – 1834-ben a felső-zempléni Cselejben cseleji Kolosy József udvarházában tanított és itt tanulta meg a német és francia nyelvek alapját. 1831-ben subscribált (a felső osztályokba lépett); 1832-ben a kollégium falain belől alapított Ifju-egyesületbe vették be, melynek egyik legmunkásabb tagja lett. Iskoláit 1835-ben végezve, Berzétére (Gömör megye) ment Máriássy Zsigmond fia mellé nevelőnek; e családnál öt évet töltött; időközben, a fiúnak Sárospatakon tanulása alatt, ő a jogot hallgatta s a nyári hónapokban Pesten is tartózkodott. Ez időben lett neve ismeretes az irodalomban és az akadémia dicséretével is találkozott. Az irodalommal foglalkozván, nem feledkezett meg az élet gondjairól. Sárospatakon 1837-ben a jogot is elvégezvén, kitünő bizonyítvánnyal jött Pestre joggyakorlatra. E lépéssel egy időre megbúsította anyját, ki őt papnak szánta, de ezzel közeledett Pesthez és az irodalomhoz. 1838-ban előbb Máriássy István szolgabiró, majd Korláth László táblai ügyész mellett volt törvénygyakorlaton, utóbb Noszlopy Ignác táblai biró, s végül mint táblai hites jegyző, Bereznay István ügyvédje volt. Ügyvédi oklevele 1841. március 26. kelt. Míg ő az ügyvédi diplomáért s az irói névért kellő munkát végzett, egymásután vesztette el testvérét, anyját és apját (1839.), úgy, hogy a családból maga maradt. De már 1839. november 23. érdemei jutalmául beválasztották a Magyar Tudományos Akadémiába levelező tagnak. Erre az időre esik boldog, de rövid házassága Vahot Nellivel, Vahot Imre és Sándor hugával, ki alig egy év alatt meghalt; nemsokára az anya halála után kis lányát is elvesztette. Ekkor dolgozott, legtöbbet és midőn a munkában nem talált enyhülést, tanítványával Máriássy Bélával külföldi utjára indult; külföldi leveleivel leginkább a Regélőt kereste föl és már ekkor foglalkozott a népköltészet gondolatával és határozottabban az esztétikával; költői neve mellé pedig műbirói elismerés csatlakozik, s e kettős alapon a Kisfaludy-társaság 1842. január 22. tagjai közé választotta. Itt talált igazi teret magának s itt tűzte ki a népköltészet zászlaját, és különösen midőn 1843-ban titoknoknak választatott, kiváló munkásságot fejtett ki. Időközben Garayval megosztotta a Regélő szerkesztési gondjait, s 1844 – 1845-ben Máriássy Bélával egy második közép-európai utat tett meg, melyről kiváló utileveleket irogatott a Pesti Divatlapnak (1844–1845.) Párizsból és Franciaország déli részéből. Ezen közben mind határozottabban öltött alakot lelkében a magyar népköltészet tanulmányának szükséges volta, s nemcsak dolgozataiban, a Kisfaludy Társasági székfoglalójában, hanem egy külön indítványban is megindította azt a mozgalmat, amely költészetünk megújulásának egyik legjelentékenyebb tényezője volt, t. i. a népies költészet termékeinek összegyűjtését; és midőn a társaság a gyűjtéssel és a kiadással őt bizta meg, lelkesen látott feladatához. Eközben a szinműirás és szinműkritika terére lépett, tagja s jegyzője volt a drámabiráló-bizottságnak s 1848 – 1849-ben a nemzeti szinház igazgatója lett. A szabadságharc után hosszabb ideig bujdosó volt ő is. Ez idő alatt alig irt valamit, csak 1850 után kezdett ujra dolgozni, s ekkor már nyugalmasabb élet után vágyódott és Sárospatakon, a Szeremley Gábor távozásával megürült filozófiai tanszékre hivatott meg. 1851. novemberében állását elfoglalván, tanári munkásságával, tanításai magas szinvonalával, főként az iskola, az ifjuság és társai érdekeinek szerencsés és lelkiismeretes védelmével és a tudományos közszellem emelésével messzire kiható eredményeket ért el és nevét hosszú időre feledhetetlenné tette. Az iskola és egyház tanácskozmányaiban, az egyházkerületnek minden ügyében élénk részt vett, és nehány kitünő barátjával és tanártársával Sárospatakot az elnyomatás idején a Felvidék szellemi középpontjává emelte. Ő volt 1859-ben a főiskolai Kazinczy-ünnep agitátora s 1860-ban a főiskola alapításának háromszázados ünnepét is ő rendezte. Időközben megházasodott, feleségül vevén 1854-ben Csorba Ilonát, kivel haláláig boldog házasságban élt; új örömet új szomorúság váltott fel, s az örömök és bánatok e váltakozása hűségesen nyomot hagyott irói buzgalmán. A főiskolában előadásait a philosophiából szellembölcsészet- és szépészetről tartott 1863-ig, s a mellett pedagógiát adott elő; ekkor főiskolai könyvtárnok lett és az ezzel járó irodalmi tanszékre helyeztetett át; az első évben a magyar irodalomtörténet régebbi korát adta elő, azután kathedráján kizárólag világirodalommal foglalkozott. Emlékbeszédet tartott fölötte a Magyar Tudományos Akadémiában 1869. április 17. Greguss Ágost, s a halála évfordulóján Sárospatakon rendezett gyászünnepélyen 1869-ben Emődy Dániel. Nevéről pedig a főiskolai ifjúság képző egyesületét nevezte el.

( Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Erdélyi_János )