Gáspár Ferenc: "Találkozás egy fiatalemberrel (Karinthy Frigyes nyomán)Johnnyval először egy árnyas fasorban találkoztam. Üldögéltem a padon, és éppen azon töprengtem, hogy miről írjak tárcát kedvenc lapomba, amikor megszólított.- Mi a fenének írod azokat a nyamvadt tárcákat? – kérdezte. – Senki nem olvassa el őket, de nem is csoda, mert mindegyik ostoba fölnőttekről szól ostoba fölnőtteknek.- Nana! – horkantam föl. – Az egy nagyon komoly lap, kérlek, és az olvasói fontos, komoly emberek. Egyáltalán nem ostobák!- Na ide figyelj! – mondta Johnny és leült mellém a padra. – Valamikor te egészen másról ábrándoztál! Nagy csatákról, lovasrohamokról, várostromról! Ne mondd, hogy ezt akartad! Hogy tárcákat körmölj arról, hogyan estél bele a tengerbe, áprilisban?- Te...olvastad? – kérdeztem izgatottan. – És, hogy tetszett...?- Amikor befürödtél? – kérdezte Johnny. – Egyáltalán nem tetszett! És az sem tetszett, amikor...de most már úgyis mindegy! – mondta mérgesen és legyintett. Fiatal arca kipirult – talán az alkonyati hideg széltől, talán a benne fortyongó indulatoktól –, ki tudja?- Miért mindegy? – furdalt a kíváncsiság.- Mert most már sohasem fogod megírni. Nem írod meg Nagy Lajost sem, meg az öccsét, a nápolyi Endrét, a szerencsétlen sorsú Erzsébetet, a Garákat, a szerelmeket és összeesküvéseket! Sohasem írod meg őket!- De hát... – hápogtam. - De hát, te honnan tudsz minderről? Hiszen – ha jól emlékszem – te nem is itt élsz Budapesten, hanem New Yorkban, Amerikában! Honnan hallottál Nagy Lajos királyról?- A nagypapámtól – felelte Johnny. – Ő mondta nekem, hogy te meg tudnád írni ezeket a régi történeteket. De már nem hiszem! – és megrázta a fejét.- Nézd, Johnny – hebegtem – nekem szakmám van, meg családom. Feleségem, ugye...- Feleséged! – csattant föl ő. – Erre, légy szíves, ne hivatkozz! – És elutasítóan összefonta a karjait. – Úgy tudom, a feleséged szeretné a legjobban, hogy megírd Nagy Lajos királyt! Meg Zsigmondot, és a többieket! A lányaid is szeretnék! – tette hozzá, és felvonta a szemöldökét. – Hiszen úgyis mindig csak Mátyásról hallanak, meg Szent Istvánról!... Így kezdődött. Még sokáig beszélgettünk Johnnyval azon az estén, mire teljesen meggyőzött arról, hogy hagyjam abba a tárcaírást, és vegyem fel a tollamat, pontosabban kapcsoljam be a számítógépemet, és vágjak bele a nápolyi hadjáratok hihetetlen kalandjaiba. De azért Johnnyról sem feledkeztem el. Ott van ő is, ahol legsűrűbb az ellen, ott forgolódik rettentõ kardjával – igaz, egy kicsit már idősebb, és Szerencsés Jánosnak hívják. Közben pedig Brooklynban iskolába jár, udvarol Claire-nek (szőke kislány, pici horpadással a homolokán), és megküzd a gazember Szásával, aki újabb és újabb csapdákat eszel ki ellene. Hogy csinálja? Magam sem tudom. De tetszik nekem ez a Johnny fiú, és szurkolok neki. Elvégre én írom őt. Vagy mégsem?!"